Külső és belső siker

“Hatalmas, aki másokat legyőz; aki önmagát legyőzi: erős.”
_{– Részlet, Lao-ce: Tao Te King – Az Út és az Erény könyve 33. verséből (Weöres Sándor fordításában)}

Az ún. sikerorientáció, illetve a hozzá kapcsolódó motivációs könyvek, előadások az üzleti világból, a vállalati kultúrából a mindennapi életbe is belopták magukat, teret kaptak és ennek révén a hétköznapi ember sikerről alkotott elképzelését is anyagi, és leginkább pénzügyi irányba terelték. Ily módon a siker a köznapi értelemben mára a hírnév, az ismertség, az elismerés, a dicsőség, az érvényesülés kifejezések szinonimájává, továbbá az anyagi jóléthez, a gazdagsághoz, pénzhez, társadalmi ranghoz, pozícióhoz, kapcsolódó fogalommá vált. Ebben az értelmezésben tehát, aki sikeres; az befutott, felkapott.

A siker eredeti értelmét tekintve azonban nem más, mint célok eredményes elérése. A siker tehát eredményesség; akár a külső, akár a belső világban kitűzött célok elérésének eredményessége.

Külső célok és belső célok

Az elme külső dolgokban keresi az elégedettségét, státuszszimbólumokat hajszol, és ha eléri, megkapja őket; szülöttét, az egót duzzasztja általuk. Az ilyesfajta megelégedés azonban sosem vezet boldogsághoz, ráadásul keserédes és kérészéletű. Az ego efféle játéka ugyanis egyrészt sok esetben elbizakodottságot, fölényességet eredményez, a „valaki vagyok”, „több vagyok” gondolatával hiteget; az illető úgymond „elszáll” magától. Másrészt viszont vágyak formájában egyfajta hiányérzetet, elégedetlenséget, telhetetlenséget szül és ezáltal egy ördögi körbe kényszerít; még, még, még… több, jobb, szebb… birtokolni, birtokolni és birtokolni. Mivel az elme ilyetén törtető ámokfutása együtt jár a birtoklás és ragaszkodás kényszeres állapotával, ez szükségszerűen magában rejti a veszteségektől való félelmet, és így az ezzel járó szenvedést is. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala.

A szív boldogságot keres, valódi elégedettséget. A szív elégedettsége minden külső tényezőtől független, így például rendtől, rangtól, és anyagi javaktól is. Az igazi boldogság lelki béke, amely szereteten és elfogadáson alapul. Boldogságot mindenki magának tud teremteni, méghozzá azáltal, hogy ha tudatosan arra törekszik, hogy gondolatait, szavait mindig a szív diktálja, cselekedeteit a szeretet vezesse. A boldogságra való belső törekvés képessége tanulható, fenntartható, fejleszthető. Ahogy minden mást, ezt a törekvést is folyamatosan „gyakorolni” kell ahhoz, hogy végül szokássá váljon. A folyamatos gyakorlás által a boldogság felé vezető út, a „jóvá válás” folyamata is örömtelivé válik, lépésről lépésre boldogságot rejt magában. A szív törekvésében nincs vágy, nincs ragaszkodás, így félelem és szenvedés sincsen. A szív mindeközben fokozatos kinyílik és igyekszik egyre többet adni. Adni, adni és adni.

Ahogy vannak külső és belső célok, következésképpen ugyanúgy létezik külső és belső siker is.

Külső siker

Ha jobban szemügyre vesszük, akkor láthatjuk, hogy a hétköznapi értelemben használt ’siker’ kifejezés és a hozzá kapcsolódó – korábban már említett ’hírnév’, ’ismertség’, ’elismerés’, ’egzisztencia’ stb. – fogalmak, mind a külső világ megítélését tükrözik; tehát mások (a sokaság) milyennek értékelnek engem (az egyént). Így, amennyiben külső célt tűzünk ki, akkor az szükségszerűen magában rejti a siker és a sikertelenség kettősségének lehetőségét. Ha a külvilág (például: családtagjaink, barátaink, ismerőseink…stb.) ’sikertelennek’ bélyegeznek bennünket, akkor nyomorultul érezzük magunkat. Esetleg káröröm, maró gúny tárgyává válunk. A kudarc savanyú ízével a szánkban kieresztjük tüskéinket, egónk sötét leplébe burkolózunk és talán többé meg sem próbálunk bármit is elérni e földi létünk során. Ugyanakkor, ha a külvilág a sikerünket látja, irigység alakulhat ki irányunkban, rosszindulatú kritika érhet bennünket. Egy másik csapda – a szintén korábban már említtet – gőg, rátartiság; amikor az ego a külvilág általi megítélés alapján, ’sikeresnek’ bélyegezve önmegerősítést szerez és elbízza magát. Aztán ott van például a siker elvesztésének, a tőle való megfosztottságnak csapdája; amikor az illető az ún. csúcsok után hirtelen a mélybe zuhan és az elszenvedett veszteség miatt önmarcangolásba kezd, és végül a saját egója emészti fel. Látható, hogy a külső siker hajszolása megannyi fenyegetettséget hordoz magában, melyek belső nyugtalanságot idézhetnek elő. Roppant terhük alatt felkészületlenül – lelki gyengeségünk következtében – összeroppanhatunk, szélsőséges esetben elménk megzavarodhat; teljesen elveszthetjük emberi méltóságunkat. Ha tehát lelkileg nem vagyunk erősek, kiegyensúlyozottak, nincs megalapozva belső nyugalmunk, akkor a külvilág és elménk, illetve egónk intrikái által könnyen instabillá válhat az állapotunk.

Belső siker

Ahhoz, hogy lelkileg megerősödjünk, belső sikert kell aratunk. A belső siker valójában lelkünk előtérbe hozása, a valódi Szeretet – feltétel és fenntartás nélküli – kinyilvánítása. A belső siker lelki nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, valódi elégedettséget, boldogságot jelent. Bármit is tegyünk, igyekeznünk kell azt teljes önátadással, alázattal, hálával végezni. Magában a tevékenységben kell meglelnünk az örömünket, nem az eredményben keresni/elvárni azt. Amikor a cselekedeteinket – függetlenül azok jellegétől – önmagunk belső elégedettségéért végezzük, és közben igyekszünk a tőlünk telhető legjobbat nyújtani, hálát adunk a lehetőségért és aztán el tudjuk engedni; belső siker. Mivel törekvésünk mögött nincs elvárás, így kudarc, csalódottság sincsen, bármi legyen is az eredmény. Még akkor sincs, ha az adott helyzetet egy dualitásban gondolkodó és értékelő személy sikertelenségnek ítéli meg. Ha így teszünk, a Valóságot éljük meg, hiszen ha elvonatkoztatunk és a történéseket nem az elme szintjén vizsgáljuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a kudarc is és a siker is nem mások, mint puszta tapasztalatok. Mindkét eredmény ugyanannak az éremnek a két oldala; a kérdés, hogy miként értékeljük, vagyis leginkább az, hogy értékeljük-e egyáltalán. Hogy ezt mélyebben megértsük, vegyünk példaként egy 10-12 hónapos korú kisgyermeket, aki éppen felállni próbál a kúszás-mászás időszaka végén, hogy hamarosan majd megtegye az első lépéseket is. Megszámlálhatatlan úgymond ’sikertelen’ próbálkozás után is újra és újra nekiveselkedik. A korábbi próbálkozásokat – csekély elmetevékenységének köszönhetően, illetve ego híján – nem értékeli kudarcnak, egyszerűen tapasztalatokat gyűjtve egyre közelebb és közelebb kerül a céljához. Törekvését végül siker koronázza, arcán a belső elégedettség, a hála mosolya ragyog. Ha kudarcnak élné meg a próbálkozások sikertelenségét, akkor élete végéig négykézláb csúszna-mászna.

Önmegvalósítás – a valódi siker

Anélkül is lehetünk sikeresek hogy ún. ‘befutottak’, ‘felkapottak’ lennénk. Földi létünk a kinyilvánítás arany lehetősége. Mindannyian egyformán értékesek vagyunk, mindannyiunknak vannak különleges – gyakran csiszolatlan, fel nem tárulkozó – képességei, adottságai, amelyeket állhatatos munkával a felszínre hozhatunk, az anyagi világban manifesztálhatunk; így a nyers drágakőből briliánst csiszolhatunk. Isteni küldetésünk nem más, mint ennek a briliánsnak a szikrázóan ragyogó fényét szétszórni a világban.

Ha teljes önátadással törekszünk belső célunk felé, akkor annak valamilyen formában a külső siker is feltétlen velejárója, és fordítva; ha a külső célunk elérésére való törekvésünk tiszta és lélekteli, – nem anyagi megfontolás, hírnév vezérli – azt mindenképpen belső siker is koronázza.

A külső és belső célok elérésére való törekvés természetesen nem zárják ki egymást, viszont bármilyen külső célunk is legyen a fizikai világban, egyetlen belső célnak kellene mögötte meghúzódnia; a jobbá válásnak, a folyamatos öntúlszárnyalásnak, végső soron az önmegvalósításnak.

A valódi siker fizikai eszközökkel, illetve anyagi természetű dolgokban nem mérhető, külső megfigyelő számára egyetlen mutatója az emberség mértéke lehet. Mikor elkezdünk törekedni a belső célunk felé – és egónk törtetése lassacskán megkopik – , egy idő után világossá válik számunkra, hogy egyéni létünk nem választható el másoktól; így a mindent átható Léttől. Az emberség nem azzal mérhető, hogy ki milyen magas társadalmi pozícióban foglal helyet éppen, vagy, hogy milyen és mennyi anyagi javat birtokol. Távolról sem. Az emberség az adás mértékében, valamint példamutatásban nyilvánul meg. Nevezetesen abban, hogy az adott személy mennyire fogadja el embertársait, milyen mértékben éli meg velük az egységet. Mekkora szeretettel és alázattal viseltet irántuk, mennyire önzetlenül támogatja őket kibontakozásukban, inspirálja őket a jobbá válásra, a törekvésre.

A valódi sikerhez vezető úton haladva egyre erőteljesebben tudatosul bennünk, hogy valójában nem mi cselekszünk, hanem a Legfelsőbb nyilvánítja ki magát rajtunk keresztül; ennélfogva a siker – külső és belső egyaránt – nem a sajátunk, hanem a Mindenható Szeretet diadala, valamint, hogy vélt emberségünk, tulajdonképpen Istenség. Végül, a célba érve visszatalálunk a Forráshoz; Önmagunkhoz.

– Dicső József –